Hattyúdalnak unalmas, sírfeliratnak hosszú – itt az új Pink Floyd lemez

pink floyd

Hogyha angol címet adhattam volna az alábbi írásnak, ez lett volna: “A momentary lapse of Pink Floyd”. Amikor a Pink Floyd a pletykák után hivatalosan is bejelentette, hogy jön az új lemez, féltem. Mint kiderült, joggal. És nem csak a borítóval van baj sajnos.

Húsz évet kellett várni a The Division Bell után arra, hogy a brit rockzene őslénye új nagylemezzel lépjen elő, ez talán elég idő még az öregesen mozgó Gilmouréknak is összerakni egy ütős, velős, kidolgozott de ugyanakkor spontánul ható zenei anyagot. Vagyis egy rendes Pink Floyd lemezt. Úgy tűnik mégsem volt elég a húsz év. Vagy éppen túl sok volt.

„Ambient” és „insztrumentális” – áll a legtöbb leírásban, amit az Endless River című új lemezről találni lehet, és itt máris baj van. Miért kell ezt egyáltalán pontosítani és mióta? Melyik Pink Floyd lemez (főleg a Waters utáni korszakban) nem ambient és nem insztrumentális bizonyos fokig?

A lemez maga felvállaltan a legutóbbi LP folytatása, nem csupán abban, hogy az új lemezcím a The Division Bell utolsó dalának utolsó sora, mintegy újra felvéve a fonalat, hanem zenei anyaga is javarészt konkrétan köthető a húsz évvel ezelőtt zajló komponáláshoz és rögzítési munkálatokhoz. Magyarán: a zenei alapok, ötletek, jó néhány hangsáv akkor készült amikor a legutóbbi lemez. Maga Gilmour egyenesen azt mondja egy interjúban hogy a The Division Bell eredetileg dupla lemeznek készült, az egyik lett az a lemez amit most ismerünk és a második lett volna az amiből idén lett végül egy új lemez.

Adva van tehát egy halomnyi zenei piszkozat, vázlat, félbemaradt ötlet és ez eddig rendben is volna. De adva van egy nagy hiány is, annak az embernek a hiánya, akinek a víziója összefoghatta volna mindezt úgy ahogy az a legutóbbi lemezen hallható. Arról a Richard Wright-ról van szó, aki alapító tagként ült a zenekar billentyűs hangszereihez a Pink Floyd hajnalán és aki most posztumusz billentyűse hat évvel halála után ennek a hattyúdalnak is titulált új lemeznek. Az itt a baj, hogy csupán azzal hogy a régi felvételeit felhasználjuk, nem tudunk feltámasztani egy halott zenészt, egy lemez hangzásvilágát ő már nem tudja befolyásolni, fűszerré válik csupán és már nem alapanyag.

Egyértelmű persze, hogy Gilmourt és társait a tisztelet vezérelte, látni is az interjúkon és érezni a nyilatkozatokból, hogy majdnem áhítatos tisztelettel emlegetik mindazt, ami zenei hagyatékként Rick Wrighttól rájuk maradt, és az Endless River talán ezért is kapta a számomra kedélyromboló „ambient” címkét, mert sok helyen túlságosan is érvényesül és előtérben van az, ami valamikor háttérnek volt elképzelve.

Maga a zene konceptlemezként egységes zenefolyam, talán az utolsó dal, a Louder Than Words lóg ki a sorból nem csupán azért, mert az egyetlen, amelynek szövege van (a dalszöveget egyébként Gilmour felesége Polly Samson jegyzi) hanem azért is, mert az egyetlen, amely dalként, kompozícióként egységes egészet alkot önmagában. A többi nem több, mint összefércelt ötletfüzér, öreges nosztalgiázás, valahogy leporolt fényképek és dohos bútorok szagát árasztja az egész. Amúgy apropó dohos bútorok, a spiritus loci ott lebeg a lemez fölött, a felvételek nagy részben ugyanis Gilmour Temzén úszó otthonában, az Astoria nevű, több mint száz éves hajó-stúdiójában készültek akárcsak a húsz évvel ezelőtt rögzített régi alapok.

A lemezt hallgatva sokszor azon kaptam magam hogy valamelyik régebbi Pink Floyd kedvencemet dúdolom, vannak helyek a lemezen, amikor tényleg az az érzés, hogy ez egy karaoke partira készült kísérőlemez. Van jónéhány szándékos zenei idézet is, de legtöbb esetben egyszerűen csak hömpölyög a langyos lassú Pink Floyd folyam a kényelmes, biztonságos medrében.

A hangzás persze vegytiszta Pink Floyd, egyszerűen nincs, amibe belekötni, érezni, hallani egyből hogy öreg harcosok vérprofiságával van kidekázva minden ami a fülünkig eljut. A stúdiómunka és az utómunkálatok, a mastering Andy Jackson hangmérnök keze és füle munkája, róla röviden annyit, hogy a nyolcvanas évek elejétől minden, ami Pink Floyd hangzás (nagylemeztől filmen keresztül világkörüli turnéig) az ő keze alól jött ki, vagyis ha éjjel álmából felverjük, akkor is tudja pontosan mi hol és hogyan kell szóljon.

Csakhogy a hangzás nem cél, hanem eszköz. Ez esetben sajnos legfeljebb a hangzásban lehet gyönyörködni, de ez a gyönyör nehezen fenntartható ötvenhárom percig és négy másodpercig. Egyszer meg kell hallgatni, ha nem másért rocktörténeti értékéért, de kétlem, hogy sokaknak ez lesz majd a kedvenc Pink Floyd lemeze. Egyszerűen nem sikerült életet lehelni a húsz éve félbehagyott munkába, nevezzük tehát inkább pinkfloydtörténeti adaléknak ezt a zenei anyagot és ne nagylemeznek.

Alig négy éves kisfiú azt kérdezte tőlem néhány hete egy kitömött hiúz előtt állva múzeumi naftalinszagban: „Ez az állat egyszer tényleg élt?” Valami ilyesmire elég a The Endless River című lemez is: emlékeztet arra, hogy a Pink Floyd egyszer tényleg élt.

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum