Miért dühösek a pogányok?

The Soft Pink Truth

The Soft Pink Truth: Why Do the Heathen Rage?

Drew Daniel, a baltimore-i Matmos kísérleti electronica duó egyik fele még a kétezres évek elején hozta létre a The Soft Pink Truth nevű projektjét, méghozzá azzal a céllal, hogy egy baráti fricskára válaszolva megmutassa Matthew Herbertnek, igenis tud ő house lemezt producelni. A 2001-2003 közötti időszakban megjelent három, a kritika által elismert EP meg egy nagylemez, de Daniel ennyivel nem zárta le a projektet. 2004-ben kiadott egy Do You Want New Wave or Do You Want the Soft Pink Truth című feldolgozásalbumot, amelyen nyolcvanas évekbeli punk rock és hardcore punk klasszikusokat, köztük Crass, Rudimentary Peni és Minor Threat dalokat fordított ki önmagukból az elektronikus zenei közeg táncparkettjeire szánva. Az albumnak elég nagy visszhangja lett, az indie sajtó imádta, a true punk-arcok egy része pedig halálosan gyűlölte, de azt ők sem vonták kétségbe, hogy a szerző nem a műfaj ismerője és rajongójaként nyúlt volna ezekhez a dalokhoz.

Azt követően, hogy a lemez körüli hisztéria elcsendesedett, Danielből irodalomprofesszor és Shakespeare-kutató lett, zenei téren pedig újra a Matmos vált abszolút prioritássá. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét előálljon a The Soft Pink Truth-szal és annak eddigi legmeredekebb vállalkozásával. Daniel, önmagát black metal rajongónak vallva, ezúttal ennek a műfajnak az ikonikus dalait disszektálta; nyilván önkényes módon, de nem annyira önkényesen, ahogy azt elsőre gondolnánk. Bölcsen felismerte azt, hogy önmagában a black metal kliséit felnagyítva gúnyolódni a mémek, mash-upok, az intertextualitás-fetisizmus, a kulturális recycling és a háttérkontextusok szatirikus csere-beréjének korában teljesen érdektelen volna, ugyanis erre számtalan kísérlet volt már korábban is, és elég hozzá a szubkultúra felületes ismerete. Daniel nem egy együgyű, ignoráns troll, ezek az átdolgozások nem egyszerűen a black metalt parodizálják. Kiérződik belőlük a műfaj iránti szeretet, érezni rajtuk, hogy Daniel ténylegesen érti ennek a zenének a lényegét és rendeltetését (nem véletlenül nincs a dalok közt Cradle of Filth, Dimmu Borgir vagy egyéb szimfonikus, szintetizátoros, ún. progresszív vagy női énekkel kacérkodó előadó), a dalok pedg felfoghatóak féltő és jó szándékú kritikaként a műfajhoz köthető, esetenként tényleg nevetséges külsőségekkel és zavaros világnézeti mixekkel szemben, ezzel párhuzamosan pedig képes fricskázni a felszínes gúnyolódókat és a jóképű emo-hipster black metalosokat is. Ezt a többszörös csavart a Venom-feldolgozáshoz készült videoklipben egyértelműen sikerült megmutatni.

A black metal iránt elfogultként, a lemez meghallgatása előtt magam is szkeptikus voltam a szerző motivációit illetően, Daniel viszont nem egyszerű cultural tourist, annál mélyebbre megy, de sajnos nem elég mélyre. Pusztán a zenei megoldásokat szemlélve semmi úttörő nincs a lemezen, a beatek és dallamok a keret lehetőségeihez mérten próbálnak igazodni a dalok eredetijéhez; hallhatunk industrial/gabber témákat (Venom), trap beateket és rave szintiket (Beherit), pop-house-t (Sarcófago) és IDM-alapokat (Sargeist) itt-ott tényleg vicces mintákkal (I’ve Got the Power és Rihanna). A hallgatóbarát megszólalás miatt a feldolgozások szövegcentrikusabbá váltak, az alkotói várakozásoknak megfelelően kellemetlen tapasztalat pl. a Sarcófago Ready to Fuck című dalának sorait („Stand up to see my penetrator hammer, he will make your dreams turn to reality.”) negédeskedő női hang tolmácsolásában hallgatni, de kellemes meglepetés, hogy a zenei környezet teljes cseréjének ellenére a Venom, a Beherit, a Darkthrone, a Mayhem és a Hellhammer átdolgozásaiban elég sokat sikerült megőrizni az autentikus black metal atmoszférájából. Van azonban néhány koncepcióba nem illő elem is. Értem én Daniel szándékát, hogy próbált vegyesen válogatni, a black metal első korszakából úgy, mint a második hullámból és újabb zenekaroktól is, de pl. a side-projectnek indult Sargeist – vagy a 2005-ben egyetlen lemezt kiadott UN –átdolgozások a műfaj kritizálása szempontjából teljesen érdektelenek, a black metal miliőjébe ugyan illeszkednek, de annak kialakításában ezeknek a zenekaroknak nem volt szerepük. Az album végén pedig Seth Putnam hírhedt vicczenekarát, az Impaled Northern Moonforestet feldolgozni egy Rihanna mintával túlságosan barbár hatásvadászat mondjuk a Buried by Time and Dust (Mayhem) vagy Beholding the Throne of Might (Darkthrone) szofisztikált iróniájához képest.

Drew Daniel

Drew Daniel

További negatívum, hogy Daniel arányt tévesztve, túlságosan és sztereotipizáló egyszerűsítéssel nyúl bele a black metal szubkultúrájának szexualitásképébe. Érteni vélem, hogy őt, mint homoszexuális férfit, aki szereti ezt a hangzást és hallgatja ezt a zenét, zavarja, ha kedvelt zenekarai megnyilvánulásaiban homofóbiát vagy imidzsében ns-beütést észlel, de erre azzal reagálni, hogy a black metalt a rockzenéből külön kiemelve ráhúzza a vizes lepedőt, és arról hímsoviniszta és látens homoszexuális képet sugall (ld. a provokatív borítót), egyszerűen fals és igazságtalan. Nem tagadom, valóban kimutatható a jelenség, ha valaki nagyon utána néz, de ebben a kérdésben a black metal egyáltalán nem elutasítóbb mint a heavy metal egyéb alműfajait képviselő szereplők. Hiába volt rá példa, sosem volt általános az, hogy ártatlan melegeket belezzenek ki norvég erdőkben és Gaahlt sem azért rúgták ki a Gorgorothból, mert „egy mocskos buzi”. Közhellyel élve, azt is mondhatnám, történelmileg úgy alakult, hogy a rockzenét alapvetően az európai kultúrkörből jövő heteroszexuális fehér emberek alakítják, még akkor is, ha lehet hozni ellenpéldaként szenzációvá dagasztott coming-outokat, magát Jimi Hendrixet vagy bizonygatni a fekete blues gyökereket, amitől egyébként ez a zene már annyira eltávolodott és többszörösen átértelmeződött, hogy ennyi erővel a klasszikus zenét is lehetne nevesíteni mint előfutárt. Ezek okait lehet boncolgatni, Daniel viszont nem ezt teszi, hanem kinyilatkoztat és primitív stílusban árnyékboxol. Érintettsége okán abszolút érthető reakció, de fontos rögzíteni, hogy túl éles szögből nézi ezt a problémát. Ugyan azzal sem értenék egyet, de, ha már kifizetődőnek tartotta lemenni bulvárszintre, jogosabbnak éreztem volna, ha a műfajban sokkal nagyobb prevalenciával bíró, magát túlságosan komolyan vevő pozőr sátánizmust figurázta volna ki.

Drew Daniel

Drew Daniel

Daniel attitűdjéből, szatirikus átdolgozásai minden pozitívuma ellenére, keveslem az önreflexiót, helyette inkább egyfajta sértettséget érzek egy olyan ember részéről, aki rajong egy önmagát szegregáló közeg (ma már ez sem tekinthető igaznak) iránt, amiről azt feltételezi, hogy rajongásához közömbösen, személyéhez pedig elutasítóan viszonyulna. Ha túl komolyan venném ezt a lemezt, olyan nagy szavakat is használhatnék, hogy ezt a belső ellentmondást és gyötrődést messianisztikus szintre emeli azzal, hogy címnek a Zsoltárok 2.1-et választotta, ebben a narratívában önmagát Dávidnak gondolva, akit Absolon náci, homofób, szupergonosz sátánista black metalosai üldöznek.

Nehéz úgy tekinteni erre az albumra, mintha nem önmaga számára készült volna, érteni ugyanis kevesen fogják. Az elektronikus tánczenék kedvelői a szerzővel összekacsintva, cinikusan röhöghetnek rajta, de aligha fogják tudni, min is röhögnek, a black metalosok pedig ugyanazt a kívülről érkező támadást érezhetik benne, amihez már hozzászoktak. A két világ közti átjárás minimális, és az a helyzet, hogy azok pedig, akik kellően nyitottak egy ilyen interpretációra, fel fogják ismerni a koncepció ellentmondásait és a gondolati kohézió hiányát. Mindent összegezve, az album több egyszerű trollkodásnál, de a zseniálistól is legalább ennyire messze áll.

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum