Egy acélhideg minimalista rocklemez

Disappears: Irreal (2015)

Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum