Kétszer kiégetett nyílt seb

Tētēma - Geocidal

Tētēma – Geocidal

Mike Patton legenda, akárhonnan is nézzük. Azóta, hogy 1981-ben feltűnt a Faith No More élén, sok minden történt, ami hozzájárult ahhoz, hogy tényleg legendát faragjunk belőle. Anthony Pateras legalább ugyanennyire kiváló zeneszerző, zongorista és elektroakusztikus zenész. Közös lemezük csemege a javából, noha igencsak aggódtam megjelenése előtt.

Számomra Patton vonzereje nem feltétlen abban rejlik, hogy szinte bármit képes kiénekelni. Viszont az éneklés mellett dalszerző és zeneszerző is, és mindezeken belül százféle műfajban alkotott már nagyot: végtelen kísérletező, az egyik legelvetemültebb avantgardista, akivel találkozni lehet a kortárs zene terén, amit az alábbi kottából nézett, John Cage-re hajazó, vokálmű is bizonyítja. Ezt jó barátjával és zenésztársával, John Zornnal szerezte közösen a Moonchild nevű zenekari projektjük keretében:

Patton legelborultabb kísérletei John Zorn multitalentum, jazzlegenda, kortárs zeneszerő, általános zseni stb. közreműködésével készültek. Ezek a lemezek többféle formát öltöttek a legnyakatekertebb „káoszjazz” lemezektől (Moonchild), a saját neve alatt megjelenő lemezeken át egészen a Masada-sorozatig. A Moonchild végletekig felfokozott zenéje ezerféle elemből táplálkozik a jazztől, progresszív rocktól kezdve a komolyzenén és blues-on keresztül egészen noise, drone és industrial zenékig. Zorn saját neve alatt megjelenő lemezek általában a jazz és a komolyzene határán születnek, ám általában ezek foglalják magukba a legtöbb nem-zenei, konceptuális kísérletezést is: erre például szolgálnak az olyan koncerteket, amikor a zenészek random módon húznak kártyát, amelyekre hangszer, hangszín, tempó és időtartam van írva. A Masada sorozatban Zorn a saját gyökereinek számító zsidó klezmer hatásokat ülteti át jazz, valamint komolyzenei környezetbe. Mindezeknek a lemezeknek fontos társszerzője és segítője Patton, aki legalább ilyen változatosan áll hozzá a végeredményhez a hangja által.

Ugyanakkor Patton is rengeteget kísérletezik más területeken. A Fantomas nevű projektjének ahány lemeze, annyi vetülete és még egy lemezen belül is szinte annyi dal, amennyi műfaj és hangulat. A The Director’s Cut című lemezen tizenhat filmhez írt zenét a legváltozatosabb film- és zeneműfajokat érintve, amelyek hatással voltak rá: a leheletfinom jazztől a komolyzenén és kóruson át az idegbeteg noise-grindcore-metálig mindenféle fellelhető itt, akár egy dalon belül is. Ennyire elvetemült Omen filmzene feldolgozást nem minden nap hallani, ez biztos:

Ezzel szemben a számomra legkedvesebb Fantomas lemez a Delírium Cordia mindössze egy 75 perc hosszú dalból áll, amiben szintén minden műfaj keveredik, amivel valaha foglalkozott Patton, de most sokkal harmonikusabban, koncepciózusabban, mint bárhol máshol. A lemez hű a címéhez: Patton elmondása szerint egy olyan film vagy konceptalbum zenéjeként kell felfogni, amely az érzéstelenítés nélkül műtétről szól. A különböző zenei szegmenseket ambient részek tagolják, amelyekben különböző műtőszobában hallható hangok fokozzák az amúgy sem egyszerű hangulatot. Elég érdekes élmény egy zongora/metál téma és egy gregorián kórus között újjáélesztés, valamint szikék, csipeszek hangját hallgatni. A lemez az egyik legkülönlegesebb, amivel találkoztam és pontosan azért, mert mint maga Patton is, kategorizálhatatlan, maximum annyira, hogy „kísérleti zene”, viszont annyira változatos, kimunkált és szélsőséges, hogy nehéz egyetlen más stílust ráhúzni.

Anthony Pateras 1979-ben született ausztrál zeneszerző, elektronikus és elektroakusztikus zenész, valamint zongorista, aki mindezeket a műfajokat és eszközöket keverve alkot sajátságos zenéket, videoinstallációkat, film- és videozenéket, valamint kurátori és megnyitói munkáihoz háttérzenéket. Tētēma zenekar nevét is ő adta. A kifejezés eredetileg Antonin Artaud Fragmentations című művében szerepel: Artaud a nyílt lánggal kétszer kiégetett nyílt seb leírásakor használja ezt a szót. Egyik legérdekesebb lemeze az Errors of the Human Body, amely a komolyzene és az elektroakusztikus zene határmezsgyéjén létezik és nem véletlenül szerepel egy axolotl a borítón. Ennek a kis lénynek az a tulajdonsága, hogy ha valamelyik végtagját elvesztené, képes azt újranöveszteni, nem csak a farkát, hanem bármelyik végtagját. Maga a zene is ilyen, kifejlett témákkal indítanak a darabok, „leszakadnak” dallamok, részek, újraindulnak és máshová fejlődnek.

Ilyen előzmények után nagyon vártam, hogy mit hoznak ki a közös munkából, habár az előzetes hírek és részletek, valamint a legutóbbi MetroGnómban hallott dal kissé aggodalommal töltött el, ugyanis ebben eléggé dominánsan megjelentek világzenei témák és attól lehetett tartani, hogy az egész lemez elmegy ebbe az irányba. A világzene iránti antipátiám már jó évtizedes, de szerencsére egy-két részletet leszámítva alig hallható ilyesmi a Geocidal lemezen. Annak ellenére, hogy az album szó szerint egy zenei kavalkád, mégsem a színpompa az első, ami eszembe jutott hallgatása közben. Ahogy már a zenekar neve és a lemez címe is utal rá, annak ellenére, hogy valóban rengeteg zenei műfaj és téma megfordul a palettán, ezek nagy része vagy a szürke számtalan árnyaltában ragyog ezüstösen, vagy mindenképp egy nyomottabb, árnyékosabb irányvonalon halad. Egyenlő arányban oszlanak meg az elektronikus és analóg hangzások, anélkül, hogy egyik is felülkerekedne, ugyanakkor mindehhez még hozzá kell adnunk Patton eszméletlen vokálteljesítményét, amely egymagában legalább annyira változatos, mint maga az egész zene.

Az album ugyan tavaly decemberben jött ki, de még most is megérdemli a figyelmet. Az alkotók neve garancia. Ha valami teljesen sajátságosat, teljesen egyedit és mégis abszolút minőségit akarsz, ki ne hagyd a Geocidal-t!

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum