A PASSZÍV-AGRESSZIVITÁS DISZKRÉT BÁJA

zu robin

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path

El tudjátok képzelni, hogy milyen volna, ha gonosz zeneterrorista bácsik elrabolnának, egy sötét szobában székhez kötöznének, ezután pedig betennék az egyik legkülönlegesebb, de kategorizálhatatlan zenét, amelyben a lassú jazztől a komolyzenén és a barokkon keresztül az ambient zajig minden előfordul?

Közben pedig valaki folyamatosan a suttogástól az éneklésen keresztül egészen a morgásig és üvöltésig produkálja magát és az összhatás olyan, mintha az illető minden percben gyomorszájon vágna. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy milyen lehet ez, hallgassátok meg a Zu és Eugene Robinson The Left Hand Path című lemezét és azonnal hiperreálban tapasztalhatjátok mindezt.

A Zu egy atipikus trió: a Róma melletti Ostia városkából származó alakulat az elektromos bőgő, dob, bariton szaxofon és elektronika felállásban zenél, és rengeteg más mindennel is kiegészítik hangzásukat, ha a koncepció úgy követeli. Nem igazán szeretik a határokat, játszottak már avant-jazz, post-metált, post-rockot, noise-t, meg noise-metál-rock keveréket, ambientet és még a power electronicsba is bele-belenyúltak. A zenekar tagjai kapcsán szándékosan nem említek neveket ugyanis ritkán stabil a felállásuk hosszabb időn keresztül és inkább úgy létezik, mint egy megállóhely, egy átutazási pont hasonló gondolkodású és hasonlóan nyitott zenészek számára. Magyar vonatkozásában érdekes, hogy rövid ideig Pándi Balázs ultraprecíz nyolckarú dobgépezet is játszott velük. Ennek ellenére az alapító és általában konstans tagok közé sorolható Luca Mai a bariton szaxofonos, Massimo Pupillo az elektromos bőgős valamint Gabe Serbian dobos, végül pedig az elektronikát az kezeli koncerten, akinek épp nincs dolga a dal adott részében. 1999-es megalakulásuk óta tizennégy albumot tettek le az asztalra a legszerteágazóbb stílusokban, ami nem kis teljesítmény. A kollaborációikon kívül a zenéjük teljesen instrumentális, vizuálisabbak, mint a legtöbb dalaikban regényeket felvonultató zenekar. Érthető, hogy John Zorn szerint a zenekar „egy expresszív és erőteljes zenét alkot, amely szinte bárkit lemos a színről a mai zenekarok közül.”

Eugene Robinson legalább ennyire radikális figura. Egy született konfliktualista, azaz nem fél a súrlódásoktól, ugyanakkor ha kiszabott magának egy célt, akkor nyílegyenesen menetel afelé, mint egy hadsereg, kíméletlenül félresöpörve mindenkit az útjából. Karrierjét testépítőként kezdte, majd professzionális küzdősportolóként folytatta és így jutott el a zenéig, amelybe rengeteg mindent átvitt a kemény, testet-elmét megdolgozó feszültségből (és fegyelmezettségből!), amit a különböző mérkőzésein tapasztalt. Egyébként, amikor nem a zenével foglalkozik, Eugene mai napig aktívan küzd a ringben és ír is a témáról. Niko Wennerrel közösen alapították az Oxbow-t 1989-ben, amely nevéhez hűen (a szarvasmarha nyakára tett járom) egyrészt pontosan ennyire letaglózó, másrészt pontosan ennyire adja a hangulatot, hogy miként kéne kordában tartani a marhákat a környezetünkben. Ez az egyetlen zene szerintem, amely ostoba múltidézés és a régiek kopírozása nélkül képes legitimen játszani a modernizált blues-t, úgy, ahogy azt a 21. században játszani kell, ám mindezt ötvözve száz másik stílus elemeivel a noise-tól (Niko Wenner „zenei palindromjai”) a rockig, a jazzig, a komolyzenéig, sőt még a country-ig is. Az alapításkor szándékosan más megközelítést akartak alkalmazni, mint korábbi zenekaraikban, ami Eugene esetében azt jelentette, hogy a stúdiófelvételekkor improvizálta a szövegeket, ezeket később sem tanulta meg, hanem koncertről koncertre improvizált (noha persze sorok értelme azonos maradt). Azonban az előadónk nem csak zenével foglalkozik, hanem az újságírással (egy riportkönyv a mindenféle legális és illegális küzdősportok világáról) és írással (egy kődurva regény és egy túlfűtött színházdarab) foglalkozó óriás kifejezetten árnyalt gondolkodással rendelkezik.

A „talált szövegei” általában két ember közti viszonyok lehetőségeinek nyers és húsbavágó tálalása (én eddig szerelmes dalban csupán az Oxbow She’s a find című dalában hallottam pofaátrendezésre tett utalást: ”Hey son, I’ll help you fix your face…”), de eközben mégis messze állnak a kokó-szex-erőszak-irodalom mély pöcegödreitől. Robinson egy kíméletlenül egyenes és fájdalmasan nyers alak, akivel lehet, de nem igazán érdemes játszadozni. Ezt az az eset is mutatja, amikor azok után, hogy egy riporter többszöri figyelmeztetés után is magánéletéről kérdezősködött, kifejezetten sértő felhanggal, Eugene nemes egyszerűséggel egy profi balhorgott vitt be az illetőnek, ami egyből knock out lett. Koncerten is egy igazi jelenség. Minden Oxbow koncert végére általában a legtöbb ruhájától megszabadul és magából kikelve énekel, prüszköl, morog, sír, suttog és károg, gond nélkül váltogatva hangját mindezek között, fülei a régi küzdő időkből maradt szokás szerint szigetelőszalaggal vannak leragasztva a sérülések ellen, ám mindezek nélkül is impozáns látvány volna ez a kimunkált testű és televarrt szekrényméretű alak.

Ezek után mi is lehetne a The Left Hand Path című album legjellemzőbb momentuma, mint a The Relaxing című dalban az ideges férfihang, amely folyamatosan azt kérdezgeti, hogy „Are you frustrated…?”. Valahogy az egész lemez hangulatát tükrözi ez a sor. A dalok többsége pár másodperctől három és fél percig terjed, aminek következtében még az olyan dalok is, amelyek finom ambient témákat kevernek komolyzenei hangszerelésekkel olyan hatást keltenek, mintha ama bizonyos gyomorszájütések lennének, amelyekről a cikk elején beszéltem. Ezekben Robinson a sarokba szorított állat, aki éppen csak féken tartott kontrollált káoszával vesz részt mindenben, de különösen az olyan dalokban, mint Phone call from a well dressed man, a We’re all friends, a Near to sleep, a Pinning the soul to the body vagy a korábban említett The Relaxing című számban. Egy lobbanékony koktél ez a lemez. Az ember önkéntelenül is elkezdi a szoba árnyékos sarkait fürkészni, hogy nem les-e rá onnan Eugene, hogy a legmegfelelőbb pillanatban rárontson. Az, hogy ez a két legenda közös munkájának gyümölcse fenyegető hangulatot áraszt, enyhe kifejezés. Nagyon rég nem találkoztam olyan zenével, ami legalább minimálisan is kényelmetlen helyzetbe tudott volna hozni, de ennek az albumnak sikerült. Ez pedig számomra minden művészetben a legfontosabb: soha nem azt várom a művészettől, hogy kikapcsoljon. Épp ellenkezőleg, egyedül azt a művészetet tartom bármire is, ami bekapcsol, megindít bennem egy gondolatsort, egy élményt, egy állapotot, ahelyett, hogy kikapcsolna és ellazítana. Bárkinek ajánlott, aki próbára akarja tenni magát a különféle zenei és állapotbéli extrémitások terén, mindenkinek, aki az érzékelés külső határainak feltérképezésére vállalkozik. Nem fogtok csalódni.

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum