Veled négyen a semmiben

Wesseltoft, Berglund, Schwarz - Trialogue

Wesseltoft, Berglund, Schwarz – Trialogue

Kölyökkoromban volt egy rózsaszín, kb. egy méter hosszú gégecsövünk, amit a fejünk fölött forgattunk és hangot adott ki. Búgó- sípoló nagyon érdekes hangot. Bugge Wesseltoft, Henrik Schwarz és Dan Berglund legújabb közös produkciója, a Trialogue című lemez szerencsére semmi másban nem emlékeztet a gyerekkoromra.

Bugge norvég zenész. Elég nehéz lenne hangszert írni a neve mellé, mert úgy, ahogy a műfaji határok nem jelentenek neki problémát ( saját kiadójánál jelentette meg 2000-ben a Jazzland Remixed című albumot, melyen számtalan előadó eredetileg jazzes szerzeményeit találjuk klubbarát verzióban), pl. a zongora sem volt elég neki, multiinsztrumentalista. Dan Berglund az Esbjörn Svensson Trio bőgőse volt 2008- ig, Henrik Schwarz pedig elektronikus zenei producer és Dj. Ők így hárman elég furcsa felállás, azt meg kell hagyni, de működik! És mennyire!

Interlude

 

Wesseltoft, Schwarz, Berglund

Wesseltoft, Schwarz, Berglund

A Trialogue című lemez 2014 novemberében került a boltokba és három művész zenei párbeszédének nevezhetnénk. Mindíg szkeptikusan álltam az efféle próbálkozásokhoz, merthogy oly sok van belőlük, ami selejt. Ez a szkepticizmus jelen album esetén körülbelül egy percig tartott.

A kép, ami elém tárul az első számban (Interlude) olyan, mintha egy valószínűtlenül jó akusztikájú mocskos büdös kanáliscső végén kitekintve, száműzött, haszontalan véglényként nézném a várost, ami csendben, rejtve, de tettének teljes tudatában megszabadult tőlem és ezzel egyidőben megszűnt létezni számomra. Kietlen a táj, mérgező, bosszús gondolatok keringenek fejemben. Egyből a közepébe csöppenek valaminek és tehetetlenül, mozdulatlanul állva hagyom, hogy a vállamra csöpögjön a szennyvíz, miközben a hozzám hasonlóan mozdulatlan várost szemlélem. A hideg futkos a hátamon. Nagyon távolságtartó és statikus a kezdés, zörög és sípol valami végig a háttérben és ettől még ijesztőbb az egész. A magány uralkodik itt, a nyílt és kitartott hangok tompítás hiányában a végtelenbe tartva halkulnak majd visszhangzanak, az üresség és bezártság érzését keltve.

Valiant

 

Szabad akarat nyomát először a második számban tapasztalom, a Valiant- ben, ezért határozottan, bátran indulok neki a semminek. Befogad a zene, mintha a három társalgó entitás rámtalálna, a negyedikre, aki az imént még csak kívülről szemlélte az eddigi élete helyét felváltó morajló űrt. Látom ujjaik mozgását, hallom ahogy csúsznak a húrokon, hallom szuszogásuk. Bensőséges, szinte meghitt a pillanat. Párbeszédük, összhangjuk a hirtelen összeomlott világba rendet és reményt hoz, de valami zavarja a kommunikációt, mintha szakadozna a vonal és hirtelen véget is ér.

A Headbanger Polka az első szám, amelynek esetében nem kell nagyot túloznom ahhoz, hogy mozgalmasnak nevezzem. A baljós hangok végigkísérnek az egész lemezen, de itt kifejezetten erős a libabőrhatás. Mintha érkezésem megbolygatta volna a három partner közötti egyetértést, egyensúlyt. Már nem hallom az ujjaikat, amikor azok a húrokon csúsznak, nem hallom szuszogásukat. Konfliktushelyzet alakul ki és nem is oldódik fel a Movement Elevenig. Itt lép be először a hegedű, és úgy érzem, itt kapok először hangot. Könyörgő, elkeseredett ez a hang, de nem bizonytalan, hatására a szám végére visszatér minden a megszokott kerékvágásba, újra hallom a levegővételeket, ezúttal a sajátjaim, én, a hegedűs pengetek, talán itt válok egyenrangú résztvevőjévé a beszélgetésnek.

Take A Quick Break

 

Újra mozgunk, haladunk. Fák, eldőlt oszlopokról lógó leszakadt villanydrótok mellett száguldunk, a külvilágtól kicsit elzárva. Nyugodtnak még mindíg nem mondható a hangulat, viszont az egy helyben álláshoz képest mindenképp nagyobb biztonságban érzem magam egészen a szám végéig, amikor valami történik a horizonton. Szikrázik és dörög az ég, talán tűzijáték? Nem. Hiba reménykedni, semmi nincs itt már, csak pusztulás. Amikor az utolsó őrtorony mellett haladunk el, tüzet nyit ránk arzenálja minden darabjával egy őrült. A géppuska ropogása integet nekünk, ahogy tovább haladunk valamerre.

Az idő fogalma eddig vagy nem érdekelt vagy nem létezett. Talán lejár, ezért tűnik fel a Movement Seventeenben. Búcsúzó, szomorú, moll és az örökkévalóság előrejelzője, hisz amikor megáll az idő, lezárul egy periódus, itt a trialógus, nincs többé veszekedés, nincs se összhang, se háború, csak egyedüllét.

A This Is My Day álomból ébredés. Frissítően energikus, napsütéses. Négy férfi „ez az én napom!” felkiáltása visszhangzik benne, négy nyelven. Itt már külön, saját útjukat járva barangolnak. Ahogy említettem, a főszerepben újra a visszhang, mint az elején. A különbség viszont az, hogy mind a négyen tudják, hogy nincsenek egyedül. Az a fal, amiről visszaverődik hangjuk, nem zárja be őket annyira, amennyire gondolták. Reményteli a kép.

Round Midnight

 

A Round Midnightban hamiskásan tántorognak a hangok. Céljukat vesztett, itthagyott vándormadárként keresik helyüket a semmiben. Botorkálnak, esnek és nincsen támaszuk. Szétszóródva, egyedül, utolsó leheletükkel is a sötétbe kiáltanak, egész létükkel nekiugranak annak, amiről eddig hangjukat hallották visszaverődni. Koppannak, és úgy, ahogy a túl élesen vett, veszélyes, kanyarban elhagyott fém dísztárcsa, rövid gurulás után peregve elhallgatnak, örökre elfelejtődnek.

Szomorú, de magas röptű ez a beszélgetés. A három (négy) hang egyéniségének összeolvadása, együttes lüktetése kísér minden mozzanatban. Akadály nincs, sajnos örök visszhang sem, de bízzunk benne, hogy tulajdonosa megkeresi a karcolt, görbe, oljafoltos dísztárcsát és visszateszi méltó helyére, vagy legalábbis nem felejti el soha. Én nem fogom!

Az teljes műsort, melyben helyet kapott a Valiant itt találjátok.

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum