Jazz-szimfonikus rétes

Hidden Orchestra

Hidden Orchestra

Egy műanyag tálba mérj ki pontosan egy csipet patakcsobogást, egy leheletnyi madárcsiripelést, négy és fél tapsot és egy fél óra esőkopogást. Keverd össze! Egyenkét tégy hozzá finom porrá őrölt hegedűt, két teljes dobfelszerelést és egy szintetizátort. Végy egy hangálló tálat és öntsd bele a masszát úgy, hogy hangzás alapján minden lehetséges variáció megtalálható legyen benne, a közepére helyezz egy mogyorót, majd hagyd szobahőmérsékleten kikristályosodni. Lehetetlen? Nem! Ez a Hidden Orchestra.

Antiphon

 

Így kell ezt elkezdeni, kérem szépen: egy BBC – Album of the Month-díjjal. Bár Joe Acheson Quartet néven már léteznek 2005 óta, igazán csak a névváltás és a lemez után lettek híresebbek. Joe Acheson, a banda frontembere, klasszikus zenei oktatásban részesült, viszont az évek során producerként, DJ- ként és szólistaként is megállta a helyét; őt hallhatjuk bőgőn és mindenféle elektronikus hangszeren, Poppy Ackroydot billentyűkön és hegedűn, Tim Lane- t és Jamie Grahamet pedig a doboknál.

A névválasztás véleményem szerint igencsak jól sikerült: zenéjük nagyon sok hangszer és ún. field recording (nem stúdióban felvett, környezet által kiadott hangok, „alapzaj”) összhangjából áll össze, rétegződve, és bár ők csak négyen vannak a színpadon, a végeredmény egy teljes hangzás, akár egy szimfonikus zenekaré. Klasszikus zenei tartás és eszközök kiegészítve egy jó erős ritmusszekciógerinccel és sok-sok effekttel.

Tehát, 2010-ben megjelent a Night Walks című lemezük (az előző két és a következő két szám is erről van), melyből a sikernek köszönhetően vinyl (tévesen bakelit) lemez is készült. Tíz számot tartalmaz és ezeken legalább kétszer ennyihez elegendő anyag hallható. Legszívesebben kiürítenék hozzá egy felhőkarcolós várost, csak a neonokat, jelzőlámpákat hagynám égni, és sétálnék a ritmusára az üres utcákon. Találunk itt nu- jazz, trip-hop, funk, klasszikus elemeket és még egy csomó mindent, amit nehéz lenne meghatározni.

A Footsteps számomra nagyon ismerős, és ez nem véletlenül. Számtalanszor gyalogoltam már haza éjszaka, zenével fülemben. Lassan indulok, amíg bekapcsolom a zenelejátszó eszközt és bedugom a fülembe a fülhallgatót, felveszem a ritmust. Elindulok vele, mert szinte fogja a kezem, ez esetben vezet a női hang, kísér engem és egyidőben a bőgőt és a dobokat is. Vezet a zene, előre, miközben a hold és az utcalámpacsillagok ragyognak a cipőkopogásban. Vagy a cipőkopogás az utcalámpák fényében. Ahogy tetszik. Amolyan zene a zenében.

Footsteps

 

A Stammer egy nemrég látott videóra emlékeztet, amelyben egy férfi kacsázik egy befagyott tavon. A természet hangjai a hegedű tremolójával kiegészülve lassított felvételben követik a szomorú sorsú kavics útját, ahogy az pattog a tükörsima jégen, míg halkan csobbanva fodorrá nem alakul és el nem tűnik mélységben.

Stammer

 

2012- ben jelent meg második albumuk, melynek címe Archipelago. Életképszerű a lemez, napról napra követ egy életet, együtt sír, harcol, szeret és nevet vele. Egyszerűbb kicsit az előzőnél; míg a Night Walks inkább egy városi, mozgalmasabb hangvételű kiadvány, ez letisztultabb, nincs benne az a zsúfoltság. Természethez közelibb, nyíltabb hangzás jellemzi, viszont a mozgalmasságából nem veszít. Egyértelműen közelebb áll az ambienthez az alapok, háttérzene és kíséret egyszerűsödése miatt, viszont megtartja sokrétűségét és változatosságát.

A sötét és az elvont eddig ritkán volt csak észlelhető munkáikban, viszont a Reminderben jelen van. Igazi szimfonikus hangzás, drámai fordulatokkal, akár egy James Bond-film betétdala. Gigantikus a hang és általa a kép is. A tenger, a sirályok, a nyugtalanság, menekülés hatását keltik. Az út viszont kifut az üldözött lába alól, a tengerpartra kerül, talán megmenekül és egy kő mögül nézi, ahogy az éjszaka nappallá változik és a gonosz a sötétséggel együtt visszavonul.

Reminder

 

A hajnal hangjai ébresztenek a Seven Huntersben. Egy új kaland, egy reményteli új nap veszi kezdetét, szabadon indulhat útjára hősünk, a szél marcangolja haját ahogy a kis szigetek között kanyargó úton a következő megmérettetés felé halad. A melegség, a kötetlenség és a bármekkora teret (így akár egy egész látóhatáron belül esőt is) kitöltő életérzés uralja a számot.

Seven Hunters

 

Az Archipelagón nagyobb szerepet kaptak a fúvós hangszerek, a hirtelen mozdulatok energikusabbakká váltak általuk, a hang még teljesebb. A Disquiet pontosan azt hozza, amire a címe utal. Általános nyugtalanság jellemzi, suttogós, rejtőzködő, lopakodó, de általa még semmiképp sem tekinthető lezártnak, befejezettnek a lemez. Szerencsére, nem is ez, hanem a Vainamoinen az utolsó szám. Megtalálható benne a feszültség, az út, a megnyugvás, a megérkezés, mindez a fáradtság ködében.

Vainamoinen

 

A Hidden Orchestra eddigi munkássága, ez a csupán húsz szám, olyannyira gazdag zenei ötletekben, hogy nem csodálnám, ha egy éven belül sikerülne még egy lemezt kiadniuk. A megvalósításnak, a hangszerelésnek köszönhetően a legizgalmasabbtól a legnyugodtabbig hitelesen közöl. Bár messze túl bonyolult ahhoz, hogy valaki első hallásra mindent kihámozzon belőle, valahogy mégis megértem, miért kedvelik őket annyira az élőzenés bulikon: mert bár a burok, amiben tálalják sok rétegű és tele van meglepetésekkel, olyan finom, hogy percek alatt eljutunk rajta keresztül a mogyoróig. Jó étvágyat hozzá!

Hozzászólás

  • Népszerű

  • Chat

  • Kapcsolat

    metrognom@erdelyfm.ro
  • Partnerek

    • Erdély FM
    • Facebook-csoport
    • Flow – Erdély FM
    • Transindex
  • Archívum